A Szegedi Nemzeti Színház ősbemutatója, Tasnádi István darabja a Memo. A mű egy gyógyítási folyamatot mesél el. A darab egyik szereplője, hipermnéziában szenved, ezért nem tud felejteni. betegségének ismertebb párja, az amnézia, a másik beteg életét keseríti meg. A kulcs az orvos, aki mindkettőt próbálja gyógyítani.

A hetvenes években játszódó történet, filmforgatókönyvnek íródott, és a film dinamizmusát megtartotta. Rövid jelenetek váltják egymást, mégis jól követhető a cselekmény. Ehhez hozzájárul a díszlet, ami betekintést enged a mellékszálakba is, hiszen a fő jeleneten kívül, a háttérben látjuk a többi szereplő életét is. Prózai mű, mégis sok zene teszi színessé. Tasnádi István is írt dalokat, Bodolay Géza mégis úgy gondolta, hogy a kor legendás zenekarait idézi fel. A darabban az Illés, Metro, Omega korszak dalai hallhatók. A vetített filmrészletek, a korra jellemző eseményeket elevenítik fel, és előkerül a Kolpert úr című darabból már ismert egy kézi kamerás vizuáltechnika is.

Színészi játékra nem lehet panasz, minden karakter a helyén, nincs túljátszva, korrekt. Ahol mégis megjelenik némi túlzás, ott érezhető a humor, a karikatúra. Több sztereotip jelenetet tartalmaz,, ahol fontos a megfelelő egyensúly, és itt ez megvan. Jelmezekben, kellékekben korhű, sokak gyermekkorát idézi, ami garancia lehet a sikerre. Összességében egy élvezetes, történettel rendelkező, szórakoztató kortárs darabot láthat a néző..

Mit mond minderről a rendező, Bodolay Géza? A következő beszélgetésből kiderül: