Sokatmondó címe van a Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) legújabb bemutatójának. A tizedik évfordulót, elődjére a Szegedi Egyetemi Ifjúság Színjátszó Társaságára (SZEISZT) emlékezve ünnepli. A dráma igaz történeten alapul, hiszen a szervezet alapítójának, Horváth Istvánnak, és párjának, Tóth Katának állít emléket.
A félig zsidó származású István, Szegeden bölcsészhallgatóként létrehozza a különböző karok hallgatóiból az egyetem társulatát. Mindezt az 1940-es években, amikor a nácizmus egyre erősebb a kontinensen. Az egyetem akkori rektora, Szentgyörgyi Albert professzor, és Sík Sándor professzor segítik a fiatalokat, ameddig lehet. A bemutatók zajos sikert aratnak, de a történelem közbeszól….
Bevezetőnek talán ennyit, a többi a színpadon kiderül. Azért boldog végkifejletre ne számítson senki, hiszen drámáról van szó. Igaz, aki valamelyest is ismeri a történetet, és a múlt e szakaszát, ezzel tisztában van. A SZESZ ma is fiatalokból áll, de már más hátráltató tényezőkkel küzd. Ma nem faji törvények, hanem a pénz szabja a határokat. Segítség természetesen mindig akad.
A diákok mellett tapasztalt színészeket is láthatunk különböző szerepekben. A pinceszínházban megszokotthoz képest sok a szereplő, mégsem érezni zsúfoltnak a színpadot. A jó térhasználatot a fények is segítik. A mű megérdemelne több technikai lehetőséget, a fiatalok azonban igen kreatívak napjainkban is. Jó ötletekkel megoldják a hiányosságokat.
A történet sok helyszínen játszódik, és igen nagy időintervallumot mutat be, ezért nem könnyű, sem a színésznek, sem a rendezőnek. Az írónak sem, hiszen bele kell férnie a megszabott időkeretbe. A rövid kamara darabokhoz képest hosszú, de nem vontatott, jó ütemű előadást láthatunk. Aki szakmai szempontok alapján szemléli a színpadi történéseket, el kell vonatkoztatnia a megszokott kritikai kliséktől, hiszen nemcsak profi színészeket lát. Ha ezt a tényt figyelembe vesszük, akkor eltekinthetünk az apróbb hiányosságoktól.
A kor hangulatát végig érezni lehet mindkét felvonásban. Ez pedig az alapja egy jó előadásnak. Nyoma sem volt az izzadságszagú, erőltetett gesztusoknak, és mondatoknak. Jó volt látni, hogy ha valamelyik fiatal kizökkent volna a szerepéből, mindig „közbeléptek” a tapasztalt színművészek, vagy jó érzékkel a társak. Mindezt oly módon, hogy a néző ebből mit sem vett észre, és a szakmai szem is alig vett tudomást róla.
Az elején szembesülünk a végkifejlettel, és utána tudjuk, meg hogyan jutott el a fiatal pár a végső döntés meghozataláig. Korabeli filmhíradó segít elhelyezni a történetet az időben. Fiatalok beszélgetnek, majd Horváth István lakásában találjuk magunkat, amint apjával vitatja meg félelmeit. Ezután már Szegeden járunk a SZEISZT első találkozóján, később a próbákon. A színpad egyik oldalán István szobája, a másikon a dolgozószoba kap helyet. Az utcát egy hirdetőoszlop szimbolizálja. Az egyes tereket fényekkel igyekeznek elválasztani az alkotók.
Természetesen lehetne jobban, és szebben, azonban ilyen rövid idő alatt vegyes társulattal, hosszú, nagy érzelmi töltöttségű drámai művet színpadra állítani nem könnyű feladat. Ügyelve a történelmi hűségre, megtartva a feszültséget, demokráciában nevelkedett egyetemistákkal, hogy a többi feltételt, ne soroljam fel újra. Nehéz feladat a diáknak átérezni olyan légkört, amiről csak tankönyvekből, és filmekből lehet némi fogalma.
Írhatnék még arról, hogy miért kell oda az a mozdulat, szöveg, miért nincs ott az a valami, (vagy épp miért ott van) hova tűnik a fény a szereplőről (megjegyzem fejgép nélkül nem lehet követni a színészt) miért nem éreztem időnként vibrálni a levegőt (máskor meg igen)? Mégsem teszem, mert tudom, hogy akik megszemélyesítik, azokat, akik megalkották annak a szervezetnek az elődjét amiben épp tanulják a színészmesterség alapjait, munka, és tanulás mellett végzik mindezt. Nekik ez hobbi, egy igen komoly hobbi. A színészek pedig, akik segítik őket, szintén a saját munkájukon felül végzik ezt a nemes feladatot.
Összességében egy nagyon jó darabot láthat a Pinceszínház közönsége. Remek a zene, és videó választás, jól követhető a történet. A szereplők kiválasztása is megfelel a megszemélyesített karakternek. Találkoztunk, remek színészi alakítással a diákok között is. Varga Norbert rendezővel (aki mint művészeti vezető, egyik motorja, lelke a szervezetnek) és a társulat tagjaival beszélgetve az is világossá vált, mennyire magukénak érzik a társulat tagjai a történetet. Az elődökre emlékezni mindig szép gesztus, a SZESZ pedig alázattal teszi mindezt. A darab pedig beérik a bemutató után. Gratulálunk!
